Általában megszokott dolog, hogy gazdag, magukat a társadalom elitjének tartó emberek panaszkodnak a mindig változó és sajnos egyre rosszabb irányba tartó magyarországi viszonyokra. Nyilvánvalóan nagyon rossz dolog, hogy az új Mercedes fenntartása egyre költségesebb és már nem telik hetente új mobilra, mint a régi szép időkben.
Mielőtt egy troll meggyanúsít azzal, hogy az irigység beszél belőlem, elmondanám, hogy nem erről van szó. Az alant publikálásra kerülő történet tipikus példája annak, hogyan lehet átlagos, jóhiszemű és főként kényszerhelyzetben lévő embereket csúnyán kihasználni úgy, hogy egy szavuk sem lehet, különben még rosszabbul járhatnak, mintha befognák a szájukat. Nem vontam kétségbe a pénz létjogosultságát sem a társadalomban, mert amíg el nem következik az a korszak az emberiség életében (bár ehhez fajunk természetén kellene erőszakot tenni és megidealizálni természetünket), midőn a pénz és a vagyon felhalmozásánál fontosabb lesz önmagunk tökéletesítése, addig ez tart életben minket. Ám az már egyáltalán nem mindegy, hogy ez az anyagi erőforrás egy társadalom életében, kinek/kiknek a kezébe kerül.
A mi országunkban a fosztogatók kezébe került. Magyarország ma jobban hasonlít egy középkori angol katonai fregattra, ahol egy William Blight kapitány vaskézzel szolgáltat autokrata és egyszemélyes igazságot, s az uralkodó az éhség, szegénység és kegyetlenség, mint egy többé-kevésbé civilizált államra, ahol hébe-hóba még jogot (és nem igazságot) is szolgáltatnak embereknek.
A történet ott kezdődik, hogy négy barát munka nélkül maradt. Egy magyarországi úgynevezett középvállalkozástól bocsátották el őket szinte egy időben, mert az úrhatnám, magáról rendkívül sokat képzelő, saját töméntelen hibáját is másokra hárító "informatikai igazgató" minőségi cserére vágyott. No nem a munka minőségében, hanem abban, hogy egyre csökkenő tekintélyét, emberi és szakmai gyengeségeit már nem tudta takargatni a régi kollégák előtt, kellettek hát az újak, hogy újfent páváskodhasson.
Jól tudjuk, hogy ma Magyarországon nagyon nehéz állást találni, legalábbis szakmába vágót. Én kérek elnézést, ha valaki egyetemi végzettséggel és releváns szakmai tapasztalatokkal először nem lángos sütödébe, vagy egy "Mekibe" akar menni dolgozni. S a trolloktól is, akik pár óra alatt találnak új állást, nyilván csak besétálnak valahová, mint az átkosban, vagy felhívják apucit és anyucit, hogy "Kéne valami, de fél milla alatt nem megyek el, lévén bulira is kell jusson...".
Ez nem így működik. A legtöbb informatikai pozíciót személyzeti tanácsadó cégek hirdetik meg és az állások jó része kamu. Csak gyűjtögetik az embereket az adatbázisukba, mint a szorgos hangyák, de nyújtani semmit sem tudnak. A történetünkben szereplő fickók is beadták pályázataikat, negyvenet, ötvenet, százat és vártak.
Nem történt semmi. Aztán egy napon, úgy érezték rájuk mosolygott a szerencse. A három testőr, nevezzük őket így, szóval Athos, Porthos, Aramis és negyedik muskétás társuk D'Artagnan előtt megnyílt a lehetőség, hogy Németországban dolgozhassanak, egy rendkívül megnyerő magyar vállalkozó révén, nevezzük Richelieu bíborosnak az illetőt.
Bár a munkáról ellentmondásos információk jutottak mindenki tudomására, de a kényszer nagy úr. Porthosnak és Aramisnak családja van, pici babával itthon. Csak Athosnak és D'Artagnannak nem volt senkije, így könnyebben tudtak dönteni, hogy belevágnak.
Üzletben nincs barátság, tartja a mondás. Ám Richelieu bíboros roppant megnyerő üzletembernek tűnt, talán az a legjobb szó rá, hogy empatikus, ami, valljuk be, nagyon kevéssé jellemzi hazánk vállalkozói életét. Ha a sztereotípiák rabjai vagyunk és az üzletembert három mobillal szaladgáló, öltönyös szélhámosnak gondoljuk, akkor még inkább megbízhattak benne barátaink, mert ezeknek az allűröknek nyomát sem találhatták a bíborosban.
Richelieu mindenkivel találkozott és részletezte a munka jellegét. Katonai objektumokat újítanak fel Németország különböző részein. Négy,- és hatfős csapatokat keres, akik profi módon tudnak együtt dolgozni. Fontos, hogy egy ember perfekt, szinte anyanyelvi szinten bírja a német nyelvet, mert ő lesz a csapat lelke és tartja majd a kapcsolatot a német mérnökökkel és a munkavezetőkkel, no meg a nagyfőnökkel, nevezzük Buckingham hercegnek. Természetesen a költségeket a csapatnak, a muskétásoknak kellett megelőlegezniök, úgymint: erkölcsi bizonyítvány (lévén ez bizalmi állás, nem lehet csak úgy ki-be sétálgatni egy bázisra), útiköltség és egy hónapra előre valamiféle költőpénz, hacsak nem robot valaki és evés-alvás nélkül dolgozik.
A bíboros elhintette, hogy a szállás ingyenes lesz, vagy legalábbis a szokásos árnak csak töredékét kell kifizetni érte. Ecsetelte, hogy Magyarországon egyre nehezebb boldogulni és az egyetlen lehetőség egy fiatal férfinek külföldön van, ha...
...s ez a lényeg, tartja magát az üzletben bevett becsületes elvekhez, mert lám hazánkban azok a vállalkozások virágzanak leginkább, ahol mindezeket semmibe veszik. Már Theodore Dreiser is ezt írta majd száz éve, nem lehet hát meglepődni azon, hogy egy kétségbeesett ember elhiszi ezeket a szép szavakat, lévén a munkáltató az ő nyelvén beszél, a lelkét szólítja meg, az érzelmeire hat.
Richelieu bíboros egyébként nagyon nagy formátumú embernek mutatkozott be, aki mindennapos vendég a különböző minisztériumokban. Persze még igaz is lehet, de D'Artagnant nem lehetett ennyivel leszerelni és utánanézett a bíboros vállalkozásának. Semmit sem talált. Minden makulátlan és hófehér volt, talán túlságosan is. Az első intő jel az lehetett volna, ahogyan a bíboros az emberek szerződéseit kezelte. Még a mai hatályos minimálbérre való bejelentéstől is ódzkodott.
Azért az utolsó pillanatban csak megszülettek a szerződések, amelyeket, megint csak belátható, csakis elszánt és kétségbeesett emberek írnak alá. Ezen szerződésekben ugyanis nyoma sincs annak, mennyit is lehet ezzel a vállalkozással keresni. Richelieu azt azért nem rejtette véka alá, hogy még két másik német cég is részt vesz a buliban és persze a pénzt majd neki fogják utalni, ő pedig a saját embereinek, az elvégzett munka után. Tehát nem órabér-jellegű dologról volt szó, hanem teljesítménybérről. A teljesítményeket pedig egy bonyolult Excel táblázat alapján határozzák meg.
Eleinte senki sem látta ezt az Excel táblát, azt csak D'Artagnan kapta meg néhány nappal a csapat kiutazása előtt és úgy adta át nekik. Mivel ő egy előre nem látható ok miatt nem tudott kiutazni, ezért ajánlotta maga helyett Rochefort grófot, aki nem olyan régen jött haza Németországból és villamosmérnök lévén a szakmai németet is kitűnően bírta. Csatlakozott még a csapathoz Planchet, aki az állását is felmondta a biztosnak tűnő, remek és leinformálható vezetőkkel felvértezett külföldi kalandért.
A kiutazás előtti napokban a bíboros újabb ötlettel állt elő. Dolgozzon neki D'Artagnan, szervezzen csapatokat és küldje ki ő őket, mint vállalkozó a németországi fővállalkozónak, Buckingham hercegnek. D'Artagnan gondolkodóba esett. Vajon mi lehet ebből Richelieu haszna? Mert, hogy haszon és nyereség nélkül nem tesz semmit, az is biztos. Az emberbarátság fel sem merült benne, bár a bíboros nagyon hangoztatta, ha mégis erre adná a fejét, akkor segít az indulásban.
Végül a három testőr, Rochefort és Planchet kimentek, D'Artagnan pedig szervezte az embereket, a munkaerőt Richelieunak, de magánemberként, mivel őeminenciája hirtelen saját emberrel szerette volna megoldani az utaztatást, ezért választása a szakmában 20 éve tevékenykedő Treville-re esett.
A fiúk tehát odakint dolgoztak, D'Artagnan pedig szervezkedett. Az ország minden részéből özönlöttek az emberek, mindenki részt akart venni egy olyan lehetőségben, ahol két és fél évre előre garantálják a biztos munkát és habár projekt jellegűnek hirdetik, három-négy hónapos ciklusokban (ennyire is kötnek szerződést), de amennyiben kölcsönös az elégedettség, hosszabbítanak a következő projektre, hiszen mindkét félnek az az érdeke, ha bevált emberekkel dolgozhat.
D'Artagnan összehozta az első csapatát és Richelieu azonmód Treville-hez utasította. Az emberek lázasan készülődtek, de az arcukra ráfagyott a mosoly, amikor Treville embere eléjük tolta a szerződést, amely egy A4-es oldal volt félig telegépelve és az állt benne, hogy a fizetésük 40 ezer bruttó HUF és a munkavégzés Magyarország területére korlátozódik.Semmi egyéb. A csapatvezető azonmód elállt a munkától, mert ahogyan kijelentette, "ő már túl idős ahhoz, hogy átverjék a fejét." A brigád szétesett. Csak egy ember akart kimenni, jellemzően az, akinek nem volt más választása. D'Artagnan egy földije volt, aki egy éve nem kapott már munkát a falujában és két gyermekével éldegélt alkalmi munkákból. Szinte könyörgött, hogy D'Artagnan tegye be egy csapatba, amit az meg is tett. Bár ne tette volna...
Közben teltek a hetek és habár úgy volt, hogy kéthetente lesz fizetés, az csak nem akart megérkezni. A németek mindig utalás alá tették az összeget Buckingham herceg szerint, de Richelieu bíboros azt hajtogatta, akárcsak valami papagáj, hogy ő nem tud számlázni, amíg a németektől arra engedélyt nem kap. Hát nem kapott, soha, mivel úgy tűnik a pénzek sem érkeztek meg, soha.
A csapat közben saját tartalékait élte fel és 843 euró értékben vett felszerelést (fúrók, miegymás), merthogy a szerszámokat is nekik kellett biztosítani. A végén már hazautazni sem tudtak Halottak Napjára, ezért Buckinghamtől koldultak az útra némi aprót.
Közben itthon egyre válságosabb lett a helyzet. D'Artagnan a két és fél hónap szervezés alatt már majdnem 95 ezer HUF-ot eltelefonált, sokszor kellett hívnia Németországot is, többször beszélt Buckinghammel. Végül sokadik könyörgésére Richelieu beleegyezett, hogy ad némi "előleget" neki. Egy parkolóban találkoztak, ahová a bíboros egy új BMW-vel érkezett és egy kis borítékot nyomva D'Artagnan kezébe, annyit mondott, hogy most csak ennyit tud adni, mert neki is nagyon sok a kiadása, különben is elesett az új BMW motorjával és hát kórházi kezelésre is szorult.
A negyedik muskétás megnézte a borítékot. Egy tízezres volt benne.
Közben végleg hazarendelték a csapatot. Rochefort gróf nem értette, miért is nincs pénz, amikor ő rendszeresen leadta az Excel táblázatokat, amelyekben a heti kimutatások pontosan fel voltak tüntetve. Mindenki a másikra mutogatott.
Közben Porthos és Aramis családja és kicsi gyermekei itthon nyelték az éhkoppot, mert Richelieu őeminenciája "nem tudott számlázni". Athos, aki nagylelkűen egy sim kártyát adott barátja D'Artagnan részére, elképedt, amikor meglátta a mobilszámlát és megtudta a hírt, miszerint barátjának egy forint nem jutott a vállalkozásból, még a költségekre sem.
Athos gyakorlatilag hajléktalan lett, mivel párja azelőtt hagyta el, mielőtt kimentek, s lelkileg nagyon megviseltté és érzékennyé vált. D'Artagnan pedig felmondott hitel és rendes munka nélkül tengernyi adóssággal a nyakában, már-már az öngyilkosság gondolatával foglalkozott. Pedig ettől a vállalkozástól vártak megváltást.
A nyolcadik héten Rochefort gróf nem bírta tovább és közölte Richelieu-val, hogy ha nem lesz pénz, jogi útra tereli a dolgot. Ekkor mindenki megtapasztalhatta a Monsignor igazi kilétét. Őt senki sem fenyegetheti, fejtette ki, mert nagyon nem fog jól járni, elintéz mindenkit, aki az útjában áll.
Végül ezen a héten összehívta az embereket és közölte velük, hogy nagyon rosszul dolgoztak, csapnivalóak voltak és nem termelték meg még a szállásköltségüket sem. Mivel természetesen azt is levonja mégpedig szállodai szoba áron, így összesen 170 (!!!) euró járna öt embernek két hónapért.
Öt kvalifikált, főiskolát is elvégzett embernek, akik olyan munkát végeztek, amelyet egy idomított majom is el tudna látni még akkor is, ha a seggét befoltoznák.
De ezt a 170 eurót sem kapják meg. S ez csak egy csapat volt a számosból, akik kint dolgoztak. Megsarcolt és tönkretett életek az ígéret földjén.
Az egész sztoriról egy tanmese jut eszembe, amelyet a kiszolgáltatottnak el kell sajátítania a Richelieu-félékkel szemben.
Egy kismadár kiesik a puha fészekből, le az útra. Nem tudja, hogy mit csináljon, nem tud visszajutni sehogyan sem a fészekbe és már fázik nagyon. Jön az alkonyat. Arra jár egy tehén és hopp, egyszerre csak a kismadár fejére pottyant egy kis tehéntrágyát.
Most már a meleg csak-csak megvan, de elviselhetetlen a bűz, ezért hangosan csivitelni kezd. Éppen arra kódorog egy prérifarkas. Kirántja a madarat a trágyából, gondosan letisztogatja, majd egy nyeletre lenyeli, szőröstül-bőröstül.
A tanulság: nem mindenki akar rosszat, aki a fejedre csinál és nem mindenki akar jót, aki kihúz a szarból. A leglényegesebb azonban, hogy aki nyakig ül a szarban, fogja be a száját.
S a Richelieukon és Buckinghameken ki kéri számon a szart? Amelyet lenyomnak a torkunkon nap, mint nap?
